Debnár Ádámot nem kell bemutatni: ismert és népszerű arc a keverőpultnál megszámlálhatatlanul sok fergeteges buli DJ-jeként, de a rádióból is ismerősen csenghet a hangja, hiszen az FM7 hírszerkesztője. Húsz éve kezdte karrierjét, ebből az alkalomból beszélgettünk lemezlovas és rádiós hivatásának szépségeiről és árnyoldalairól, boncolgattuk kicsit a jelenlegi trendeket, és felidéztük a 90-es évek zenei báját is.
Sokunk álma a lemezlovas hivatás, de nem igazán tudjuk mi fán terem. Hogyan lett belőled DJ?
Igazából mindent a rádiónak köszönhetek. Még tinédzser voltam, amikor beköszöntött Magyarországon a kereskedelmi rádiózás korszaka, melynek azonnal megfogott a világa. Nagyon imponált, ahogy a műsorvezető a betelefonáló hallgatókkal beszélget, és profi módon jobbnál jobb zenéket válogat össze. A zenével jóval korábban ismerkedtem meg, már 5 évesen beleszerettem, és igazi szakértőjévé akartam válni. 1986 fontos évszám a számomra, akkor lett ugyanis sláger a Europe együttes The Final Countdown-ja. Egyszerűen imádtam ezt a számot, és talán akkor kezdődött minden. Nagy hatással volt rám a Depeche Mode is, és a sok zenei irányzat közül az elektronikus zene vált a kedvencemmé. A legjobban azonban a zene és a rádió kettőssége nyűgözött le.
Ki indított el a pályádon?
Talán még sokan emlékeznek Bodnár Attila népszerű, péntek esti műsorára a Diszkó zónára. Kíváncsiságból bekéredzkedtem hozzá, és végül ott ragadtam. Mivel még nagyon fiatal voltam, önkéntes alapon, társadalmi munkában segítettem őt mindenféle háttérmunkával, például zenéket válogattam a műsorába. Bodnár Attila akkor még lemezlovasként is aktív volt, és elvitt engem egy-egy buliba. A hangos zene, a villódzó fények és a füstgép jellegzetes illata elvarázsolt, tudtam, ez az én utam, nekem ezzel kell foglalkoznom.
Mikor és hol debütáltál DJ-ként?
Az első, hivatalos bulimat még iskolásként az egri Gárdonyi Géza Gimnázium diáknapján vezényeltem le nagy sikerrel egy jó barátommal közösen. Sokaknak tetszett a produkció, így sorra kaptam a meghívásokat, először szilveszteri bulikba, majd jöttek a felkérések más rendezvényekre is. Büszkén mondhatom, hogy azóta nincs megállás, diszkós pályám húsz éve töretlen és rengeteg remek hangulatú, teltházas bulit jegyzek például Egerben a Colt Étteremben és a régi T-Rexben, Szilvásváradon a Rendezvények Házában, Szihalmon a Club Mirrorban, és állandó lemezlovasa voltam a főiskolás buliknak is a hallgatói klubban. Az egyik legnagyobb bulit Szilvásváradon csaptam DJ karrierem tizedik évfordulóján, amelyen a Kozmix is fellépett. Frenetikus volt a hangulat, este tízkor kezdtünk, és másnap reggel 7-ig tartott. Szintén hatalmas élmény volt számomra, amikor 2014-ben a Tisza-tó Fesztiválon több ezer ember előtt játszottam az aktuális slágereket szabad ég alatt, nagyszínpadon. Kevés lemezlovasnak adatik meg, hogy ilyen hatalmas tömeget szórakoztasson egyszerre. Jelenleg az érdeklődők a szeptemberben megnyílt Club Leonardóban találhatnak rám, mint DJ.
Említetted, hogy a zene mellett van egy másik nagy szenvedélyed, hivatásod is: a rádiózás. Hol hallhatunk jelenleg téged?
Rádiós pályafutásomban nemrég jelentős fordulat állt be, ugyanis nyár elején megtisztelő felkérést kaptam a gyöngyösi és hatvani frekvenciákkal kibővült egri FM7 rádiótól, melynek „főműsoridős” hírszerkesztője lettem. Ez szintén egy nagyon komplex és felelősségteljes hivatás, melyben maximálisan kiteljesedhetek.
Vissztérve a zenére: sokan nagy nosztalgiával gondolnak vissza a kilencvenes évek zenei világára. Szerinted miért imádják ezt a korszakot annyira?
Mert az ezredforduló környékén sajnos volt egy törés a zenében, és eltűnt belőle a boldogság. A zenei producerek más irányba mentek el hangulatban és ütemszámban. Egy kutatásból nemrég kiderült: míg a nyolcvanas-kilencvenes években a you (te) és a love (szerelem) szó szerepelt a legtöbbet a dalokban, a kétezres évek elején az I (én) és a hate (gyűlölet) került túlsúlyba. A régi számok boldogsággal voltak átitatva, és bár ugyanúgy 126-128 ütem/percen szóltak, mint a maiak többsége, mégis sokkal energikusabbak voltak, csakúgy sugárzott belőlük az életöröm, a boldogság. Jó lenne ha egyszer még vissza találnánk a 90-es évek tiszta, önfeledt életérzéseihez.
Szerinted ez hatással volt a DJ hivatásra is?
Sajnos a szórakoztatóipar egy ideje a lemezlovasok szempontjából is nagyon eltolódott negatív irányba. A 2000-es évek elején, amikor még sehol nem voltak a zenemegosztó portálok, a DJ-t tisztelet övezte. Ezt persze nem kell túldimenzionálni, mindössze arról van szó, hogy ő volt az a zeneszolgáltató ember, aki mintegy igazi karmesterként levezényelte az egész éjszakát. Ehhez képest ma már főleg a 18 év alatti fiatalok számára mi inkább csak egy zenegép vagyunk, akitől alapelvárás, hogy azonnal játsszuk le az általuk kért dalt, és ha esetleg nincs meg – mert ma már nagyon széles és nehezen követhető a zenei paletta – akkor nagy a felháborodás. Ettől függetlenül azért engem még mindig hajt a tűz, mert ha valaki nem balhézni, kekeckedni jön, és önfeledten szórakozva hagyja magát vezetni általam, akkor egy nagyon jó buliban lehet része.
Mi kell ahhoz, hogy valaki jó lemezlovassá váljon?
Ma már egy diszkósnak sokkal könnyebb a helyzete, mint az ezredfordulón volt, hiszen számos csúcstechnológiás, számítógép által vezérelt kontroller elérhető viszonylag olcsón. Nem kell tehát megtanulni, hogyan keverje ütemre a zenéket, vagy milyen irányba javítsa a keverést. Ugyanakkor még mindig tisztában kell lennie azzal, hogy mit jelentenek a zenei negyedek és a különböző hangnemek, illetve nagyon sokat kell gyakorolnia. Én a mai napig hiszek abban, hogy egy lemezlovasnak szólnia kell a közönséghez, kötelessége rövid zenei infókkal ellátnia őket mint egy rádióban, és olyan képességeket is el kell sajátítani, mint a hangulatfokozás és a pontos ütem eltalálása.
Azt gondolná az ember, hogy főleg a csajozás miatt választják ezt a hivatást…
Ez egy komoly szakma, nem így működik. Ha egy DJ nem a közönségére, hanem a nőkre koncentrál, ott ette meg a fene az egészet. A diszkózás szakmai alázatot kíván, igenis tudni kell helyesen kiejteni az idegen nyelvű előadók nevét, slágereik címét, és illik minimális infókat beszerezni róluk. Én úgy gondolok a közönséggel való kapcsolatomra, mint egy adok-kapok energia-játékra, mert ha együtt szívvel-lélekkel odatesszük magunkat, akkor hajnalban mindannyian boldogan, elégedetten távozunk. Én egy-egy nagyon jól sikerült buli után a mai napig úgy érzem, mintha két centivel a föld felett járnék.
Vannak példaképeid?
Ebből a szempontból „mindenevő” vagyok, de ha valakit ki kell emelnem, akkor az Paul Van Dyk, aki mindig magával ragad, mert sok érzelmet sző a dalaiba. Szimpatikus figura számomra még ATB is, de még sokan vannak, akik valamit megmozgatnak bennem, főleg a színpadi jelenlétük, teljesítményük miatt. Szándékosan hagytam utoljára, slusszpoénként a Scooter együttest és frontemberét, a „hirtelenszőke” HP Baxxter-t, aki fellépései előtt egy órán át üvölteti a zenét, és egy bizonyos ital fogyaszt, hogy kellően ráhangolódjon a bulijára. Nagyon tud inspirálni, mert túl az 50-en, lassan 25 éve még mindig maximálisan oda teszi magát minden egyes alkalommal, és a másfél órás, igen intenzív és energikus fellépése után is simán beugrik még egy klubba levezetésként. Amikor fáradtan állok be a keverőpultba, ő lendít túl a holtponton. Ilyenkor mindig azt mondom: ha ő még ennyi idősen képes rá, nekem is kutyakötelességem a harmincas éveim közepén kitartani, minimum egy-két évig, de talán még tovább is folytatni. A feleségemet azonban megkértem, hogy ha totyakos, tokás, pocakos pasiként 20 másodperces szünetekkel indítom a számokat azonnal szóljon rám: „Drágám, most hagyd abba!”