Egekbe szökött a pszichiátriai kényszerbeszállítások száma, amióta működni kezdett Amerika legújabb lelkisegély-vonala. Az összefüggés döbbenetes: maguk a híváskezelők vitetik be a lelki panaszokkal hozzájuk fordulókat, ha úgy ítélik meg, hogy a hívó „közvetlen veszélyben” van.
988 Suicide & Crisis Lifeline (Öngyilkosság és Krízis Életvonal) a neve annak a tavaly júliusban indult amerikai, országos krízisvonalnak, melyet idén áprilisig bezárólag négymillió amerikai keresett fel telefonon vagy szöveges üzenetben. Úgy tűnik, a vonal beváltotta tehát a hozzá fűzött reményeket, hiszen a korábban működő lelkisegély-vonalakhoz átlagosan csak 2,4 millióan fordultak évente.
Van azonban egy másik mutató is, amely ezzel együtt vészjóslóan emelkedni kezdett: a pszichiátriai kényszerbeszállítások száma. Ennek oka, hogy amikor a telefonáló, üzenetet író öngyilkossággal kapcsolatos gondolatot fogalmaz meg, a 988 munkatársa felveszi a kapcsolatot a rendőrséggel, azok bemérik a hívást, és már mennek is érte, hogy beszállítsák a legközelebbi pszichiátriára. Mindezt „az ő saját biztonsága érdekében”. Hogy azután a pszichiátrián mi történik az illetővel, kap-e valódi segítséget, vagy tortúrában lesz-e része, már egy másik kérdés.
Az amerikai (rém)álom
Mozifilmbe illő jelenet, amikor fényes nappal rendőrök kopogtatnak az ajtón, hogy elvigyék azt az elkeseredett fiatal lányt, aki öngyilkossági gondolatával hozakodott elő egy lelkisegély-vonalon – az Egyesült Államokban mégis megtörténik, méghozzá megdöbbentően sokszor. Az a nonprofit szervezet (Vibrant Emotional Health – VEH), amely központi irányítást kapott a 988-as rendszer felett, havonta frissítéseket tett közzé a legfontosabb mérőszámokról. Ezek bemutatták a 988 kimagasló eredményeit az új kapcsolatfelvételekről, azonban ezt az egy – kevésbé szívderítő – adatot sosem tették közzé.
Hannah Collins, a VEH marketing- és kommunikációs igazgatója így fogalmazott a Mad in America kérdésére válaszolva: „Még mindig kevesebb, mint az összes kapcsolatfelvétel 2%-a” – vagyis ennyi ember hívását mérték be, és ennyiüket szállították kényszerrel pszichiátriára. Két százalék nem tűnik soknak, csakhogy ez a 988 kiugró hatékonyságának köszönhetően közel évi 100.000 ember pszichiátriai kényszerbeszállítását jelenti.
A segélyvonal kezdettől úgy hirdette magát, mint olyan hely, ahol bizalmasan lehet beszélgetni az öngyilkossági érzésekről, ám saját szabályzata szerint, ha a híváskezelő úgy véli, hogy az illető „közvetlen veszélyben” van, vagyis hogy a következő néhány órában, napban vagy héten öngyilkos lesz, akkor kapcsolatba kell lépnie a 911-gyel, hogy rendőrséget és/vagy mentőt küldjenek ki, akik erőszakkal pszichiátriai kórházba szállítják az illetőt.
Sok Lifeline-használó veszélyesnek, károsnak és traumatizálónak írta le a tapasztalatait. Elárulva érezték magukat a nyilvános leleplezés, a rendőrségi beavatkozások, a szabadságjogok elvesztése és a kényszerített pszichiátriai kezelés miatt.
Tartanunk kellene a lelkisegély-vonalaktól?
Természetesen nem, hiszen ezek a vonalak azért vannak, hogy lelki támaszt nyújtsanak, ha erre szükség van. A félnivaló másból adódik – abból, ahogyan a pszichiátria tekint az öngyilkosokra.
Magyarországon is az a hivatalos eljárás, hogy akinek öngyilkossági szándéka van – és az is bőven elég, ha csak említést tesz ilyenről –, az veszélyeztető állapotú, és pszichiátrián kell kezelni, akár akarata ellenére is. A szakmai protokoll szerint: „Az orvosi ellátás bármely szektorában észlelt akutan szuicidális [öngyilkos hajlamú] beteg esetén a pszichiátriai szakellátás sürgős igénybevétele szükséges.”
Ezt azonban kevesen tudják azok közül, akik öngyilkossági gondolataikról beszélnek, vagy netán meg is kísérelnek öngyilkosságot, így gyakran éri őket az a kellemetlen meglepetés, hogy egyszer csak zárt osztályon találják magukat. Az ajánlás szerint ugyanis „Az akut öngyilkossági krízisben lévő betegnél a legfontosabb a beteg biztonsága”, tehát ha az orvos úgy ítéli, hogy az illető veszélyt jelent önmagára, akkor kezdeményezni fogja a kényszerbeszállítást, akár rendőri erővel is. Az öngyilkossági szándék gyanúja tehát hazánkban is azonnali szabadságvesztéssel jár, méghozzá a zárt osztályon.
Úgy tűnhet, hogy életmentő beavatkozásról van szó, amely az érintett, egyszersmind a társadalom érdekét szolgálja, ám ha megnézzük, mi történik a kórházban a beszállítás után, az elbizonytalaníthatja az embert. Jellemzően a „beteg” zárt osztályra kerül, mert csak ott lehet biztosítani a biztonságos körülményeket, vagyis hogy ne tudja a pszichiátrián megölni magát. Érkezésekor gyakran elveszik a telefonját, a ruháit, és minden egyebet, majd az ágyához kísérik. És ha esetleg ellenáll (amiért aligha hibáztatható bárki is ebben a helyzetben), az ápolószemélyzet nyugtató injekciót ad be neki, és az ágyához kötözi, hiszen a beteg biztonsága a legfontosabb. A „kezelés” maga rendszerint nem áll másból, mint erős tudatmódosító szerek adagolásából, melyek az öngyilkossági szándékot kiváltó okokat nem oldják meg ugyan, de a páciens tudatosságát és gondolkodási képességét jó időre jegelik. Ha ehhez hozzávesszük, hogy egyes antidepresszánsokról mára jól ismert, hogy szedésük fokozhatja az öngyilkossági késztetést (!), valóban kérdéses, ilyen körülmények között „kigyógyul-e” az illető abból, hogy saját életére akarjon törni.
Magyarországon még senkinek nem kell attól tartania, hogy bemérik a hívását, és rendőrök jönnek érte, ha egy lelkisegély-vonalon öngyilkosságról beszél. Az azonban megérne egy felülvizsgálatot – ha már élen járunk az öngyilkosságok számában –, hogy ilyen helyzetben a pszichiátriai kezelés jelent-e valódi segítséget, vagy hosszabb távon csak ront a helyzeten.
Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítvány
Címlapkép:Illusztráció