A kultúránkban benne van az alkoholfogyasztás, nem véletlen, hiszen már az európai kultúra két nagy alappillérében, a görög-rómaiban és a zsidó-keresztény hagyományokban is olvashattunk a bor mértékletes fogyasztásáról. Mértékletes, persze, de Bacchusnak, a bor és a mámor istenének azért két arca van: a vidám és örömmel teli, valamint a fékeveszett és esztelenül tomboló. Számtalan történet szól arról a világ minden táján, milyen az, amikor valaki a mértéktelen ivás (vagy bármi más szenvedély) miatt elveszíti a józan eszét, és a saját és a szerettei életét teszi tönkre, gondoljunk csak például kedvenc hősünkre, Herkulesre.
Ezek a történetek figyelmeztetésül kellene szolgáljanak arra, hogy az alkohol bár az ünnepi pillanatokat még ünnepélyesebbé, a méltóságot még méltóságosabbá, a lazulást még hangsúlyosabbá teszi – nagyon is vigyázni kell a mértékre, mielőtt még belekerülünk az alkoholizmus lefelé tartó ördögi spiráljába.
Szóval hogyan találták fel a sört?
Régészeti leletek tanúsága szerint már az ókori Egyiptomban és Mezopotámiában is fogyasztottak sört, igaz, akkor szalmaszállal kellett inni, mert a tetején kevésbé gusztusos dolgok úszkáltak.
A skandináv mitológiában is főhelyen áll a sör. Az egyik legkeményebb története szerint a mézsör a költészethez kapcsolódott, Kvasir isten vérét ugyanis (aki az istenek köpetéből gyúrtak össze) és mézből erjesztették az első sört, s aki ivott belőle, kivételes bölcsességet szerzett, és költő lett belőle – nem véletlen, hogy a legfőbb isten, Odin lopta el és sajátította ki… szóval mondhatjuk, már az antik világban is tudták, hogy a sörben bölcsesség, költészet – és erőszak van. A történet mindenesetre elgondolkodtató, még akkor is, ha pontos évszámot nem tudunk rendelni a folyékony kenyérhez.
Miért okoz annyi galibát az alkohol?
A sör persze nem csak a régi történetek miatt ilyen kétarcú, mondhatni fordítva áll a dolog: azért van ennyi véres történet a borhoz és a sörhöz, mert amennyire alapvető ital, mely megvidámítja a szívet és táplál, ugyanannyira hamar módosítja a tudatállapotunkat, avagy kiiktatja a józan eszünket. Ennek hiányában ugyanis elfelejtjük tartani a mértéket. Vagy tudjuk, hogy nem kéne, de nem érdekel minket, mert igen hamar eljutunk arra a pontra, amikor már mindegynek gondoljuk az estét.
Mikor pedig másnap felébredünk, a másnaposság kínzóbb, mint amire emlékeztünk, és a bevált (ámde nem működő) módszerhez folyamodunk: egy újabb italhoz. Mennyire messze van már ez a doboz sör az istenek mézsörétől!
Miért olyan nehéz változtatni a függőségen?
Az alkohollal való problematikus viszony persze nem azért van, mert az illető emberi minőségével valami baj lenne: az alkohol tudatmódosító hatása egyszerűen erősebb a józan észnél és a hétköznapi akaratnál. Egy előzetes döntés sokat tud segíteni, de még az sem mindig elég: lássuk be, azért van ennyi probléma az ivással évezredek óta, mert olyan ital, amely kis mértékben hasznos, nagymértékben árt, de a kis mérték fogyasztása könnyen arra csábít, hogy elvessük a mértéket.
Nem azt mondom, hogy ördögtől való a ital úgy, ahogy van, de igenis nagyfokú tudatosságot igényel a fogyasztása. És kevés ember van, aki eljutott már arra szintre, hogy ismeri magát, ismeri a gyenge pontjait, a nyomógombjait, a saját szokásait – és képes azokat megváltoztatni. Az alkoholhasználati zavarok nagy része ugyanis csak egy sikertelen megoldási kísérlet: tudjuk, hogy árt, mégis iszunk, mert akkor legalább azt nem érezzük, amit egyébként józanul igen: a magányt, az elutasítottságot, a fájdalmat, a kirekesztést. Így válik egy megoldatlan probléma kezelésére irányuló kísérlet egy még nagyobb problémává.
Nem könnyít a helyzeten, hogy azt, akinek problémája van az alkohollal, társadalmi közmegvetés sújtja, amely aztán végképp inkább árt, mint használ. Hiszen hogyan segíthetnék a másikon, ha éppen belérúgok egy tekintettel, egy szóval, az illetőhöz való lenéző viszonyulással?
Az alkoholizmus szó használata önmagában ilyen, megbélyegző szó, és a hivatalos orvosi kezelések egy része, mely az absztinenciára épít (mely azonban se nem vonzó, se nem könnyű út), hasonló értékítéletet rejthet.
Milyen szemléletmód szükséges a változáshoz?
Létezik azonban egy elv, az ártalomcsökkentés elve (harm reduction), mely azt mondja, bár egy függő állapotot megváltoztatni nagyon nehéz, elsősorban nem megbélyegzésre és büntetésre, hanem segítségre van szükség, és az emberi jogok figyelembe vételére. Akarata ellenére senkit nem lehet “megjavítani”, viszont támogatást igenis lehet nyújtani annak, aki komoly függőségben szenved tudatmódosító szerektől.
Az ártalomcsökkentő módszer nem úgy tekint a függő emberre, mint aki erkölcsileg bukott, és már esélye se nagyon van felállni, hanem látja a társadalmi felelősséget és az egyéni traumákat is minden egyes alkohollal küzdő ember mögött. Célja nem a teljes absztinencia, hanem az, hogy segítsen visszaállítani az illető természetes emberi méltóságát, és kordában tartani az alkoholfogyasztását, és megtanulni mértékletesen inni. Mindennek az a célja, hogy a problémával küzdő ember azt az életet élhesse, amelyet valóban szeretne.
Mindez hosszú folyamat, és nem lehetséges egyedül végigjárni. Szükség van szaksegítségre, és a család, a házastárs, vagy legalább egyetlen barát támogatására. A legnehezebb lépés a legelső: beismerni, hogy problémám van, hogy igenis van valami, ami erősebben határozza meg az életemet, mint a szabadnak hitt akaratom. De innentől már ledőlhetnek az általunk épített falak, melyektől nem látjuk valódi önmagunkat.
Hasznos teszt lehet minderre a Száraz November: a közösségi kihívás, mely arra hív, hogy egy egész hónapot töltsünk el alkoholfogyasztás nélkül. Ez a kihívás nem megbélyegez, hanem tükröt tart, önismeretre bátorít, és mivel az ember nem egyedül csinálja, közösségi támogatást is nyújt.
Jó dolog az istenek mézsöre és Bacchus bora, hát még egy kiváló évjáratú Tokaji jó barátok társaságában. De annyival több öröm van az életben a függőségünk nélkül is, hogy ha érintettek vagyunk, érdemes aktívan a kezünkbe venni a kormánykereket, és változtatni a sorsunk irányán.