A huszonéves „srác” nemcsak kirobbantotta társaival a pesti forradalmat, és mindössze öt év leforgása alatt egyetemes érvényű költő-óriássá vált, de hősi halálával mindenkinél nagyobb “hazafiságot” mutatott. Pedig még mire vihette volna, ha “élete végéig él” és nem hal meg „korábban”…
Sanyi rulez the world!!! – írhatnám ki ma lelkesülten a Facebookon, de nemcsak azért, mert Petőfi Sándor 1848 márczius tizenötödikén Kossuthéknak asszisztálva alaposan feltüzelte, megmozgatta társaival a tömeget „Talpra magyarjával” (teljesen mindegy, hogy valóban elszavalta-e a Nemzeti Múzeum lépcsőin), nyomdát foglalt, 12 pontot printelt, valamint kiszabadította Táncsics Mihályt. Ó nem, ez a lánglelkű zseni, jóval többet tett annál.
„Alulról jött” Sándorunk, kinek műveit a történelemben először, a közvélemény, végeredményben tényleg a magyar nemzet adta ki s vállalta magáénak (copyright by Nemeskürty István), mindössze 5 év leforgása alatt (1844-től 1849-ig) „nyikhaj” huszonévesként olyan gazdag irodalmi és példaértékű történelmi pályát kanyarított, hogy a nagyvilágon e kívül nincs rá példa. Nem beszélve arról, hogy dicső „nyugatosaink” (Ady, Kosztolányi, József Attila satöbbi) elképzelhetetlenek nélküle. Nagyságát méltatja az is, hogy még a „legnagyobb magyar” (naná, hogy Széchenyi Istvánról van szó) szintén az ő verseit olvasgatta döblingi magányában.
A volt színész, katona, diák, műfordító, aki Egerben is megfordult és még verset is írt rólunk, ösztönös zseniként tapintott rá a kor pulzusára, és jóval több volt, mint „népies költő”. Nemcsak hajszálpontosan ismerte a magyar nép összes finom rezdülését, de mindenkinél jobban és hitelesebben meg is tudta azt jeleníteni verseiben, hűen tükrözve vissza az élet és a haza fény- és árnyjátékait. Itt sajnos nincs hely, hogy műveiből konkrét példákat soroljunk.
És itt mutatkozik meg újabb nagysága. Nyugodtan kivárhatta volna, míg elül a vihar, eliramlik a szabadságharc, esetleg emigrációból írogathatott volna ragyogó, „hábzburg” alázó verseket és nagy lélegzetvételű balladákat, verseket, tragédiákat, vígjátékokat, regényeket(?), de ő, hiteles ember lévén, a „való világot” a csatateret választotta.
Fáklyavivőként ő hirdeti ma is fiataljainknak rendületlenül: lehet, hogy kolbászból van a kerítés az Óperencián túl, de nemzeti lobogónk nemcsak bot és vászon, egy másik költőóriás szavait átírva: föl-földobott kő, földedre hullva, kicsi országom, újra meg újra haza kéne jönnie lányodnak, fiadnak.