Tisztelet Sándornak!

Határtalan, Közélet, Különvélemény
Illusztráció: Keller Richárd
Illusztráció: Keller Richárd

A huszonéves „srác”  nemcsak kirobbantotta társaival a pesti forradalmat, és mindössze öt év leforgása alatt egyetemes érvényű költő-óriássá vált, de hősi halálával mindenkinél nagyobb “hazafiságot” mutatott. Pedig még mire vihette volna, ha “élete végéig él” és nem hal meg „korábban”…

Sanyi rulez the world!!! – írhatnám ki ma lelkesülten a Facebookon, de nemcsak azért, mert Petőfi Sándor 1848 márczius tizenötödikén Kossuthéknak asszisztálva alaposan feltüzelte, megmozgatta társaival a tömeget „Talpra magyarjával” (teljesen mindegy, hogy valóban elszavalta-e a Nemzeti Múzeum lépcsőin), nyomdát foglalt, 12 pontot printelt, valamint  kiszabadította Táncsics Mihályt. Ó nem, ez a lánglelkű zseni, jóval többet tett annál.

„Alulról jött” Sándorunk, kinek műveit a történelemben először,  a közvélemény, végeredményben tényleg a magyar nemzet adta ki s vállalta magáénak (copyright by Nemeskürty István), mindössze 5 év leforgása alatt (1844-től 1849-ig) „nyikhaj” huszonévesként olyan gazdag  irodalmi és példaértékű történelmi pályát kanyarított, hogy a nagyvilágon e kívül nincs rá példa. Nem beszélve arról, hogy dicső „nyugatosaink” (Ady, Kosztolányi,  József Attila satöbbi) elképzelhetetlenek nélküle. Nagyságát méltatja  az is, hogy még a „legnagyobb magyar” (naná, hogy Széchenyi Istvánról van szó) szintén az ő verseit olvasgatta döblingi magányában.

A volt színész, katona, diák, műfordító, aki Egerben is megfordult és még verset is írt rólunk,  ösztönös zseniként tapintott rá a kor pulzusára, és jóval több volt, mint „népies költő”. Nemcsak hajszálpontosan ismerte a magyar nép összes finom rezdülését, de mindenkinél jobban és hitelesebben meg is tudta azt jeleníteni verseiben, hűen tükrözve vissza  az élet és a haza fény- és árnyjátékait. Itt sajnos nincs hely, hogy műveiből konkrét példákat soroljunk.

Bár életműve így is grandiózus és tökéletes, műfajgazdagsága, jövőbe látó képessége láttán beleborzong az ember, mire vihette volna még, ha “élete végéig él”, és nem hal meg „korábban”.

És itt mutatkozik meg újabb nagysága. Nyugodtan kivárhatta volna, míg elül a vihar, eliramlik a szabadságharc, esetleg emigrációból írogathatott  volna ragyogó, „hábzburg” alázó verseket és nagy lélegzetvételű balladákat, verseket, tragédiákat, vígjátékokat, regényeket(?), de ő, hiteles ember lévén, a  „való világot” a csatateret választotta.

Fáklyavivőként ő hirdeti ma is fiataljainknak rendületlenül: lehet, hogy kolbászból van a kerítés az Óperencián túl, de nemzeti lobogónk nemcsak bot és vászon, egy másik költőóriás szavait átírva: föl-földobott kő, földedre hullva, kicsi országom, újra meg újra haza kéne jönnie lányodnak, fiadnak.

 

Vélemény, hozzászólás?