Ahogy korosodom, egyre többet gondolok elhunyt családtagjaimra, de a legkülönlegesebb emlékeim egyik kishúgomról, Erzsikéről vannak. Számomra azóta is mézízű, “mézszínű” ez a név, ahogy a napsugár, a napfény is.
Mindez azért jutott eszembe, mert olvastam orvosom nagyszerű tanulmányát a játékról, mint az emberi élet fontos részéről. Beszélgettünk vele minderről, s közben szomorúan idéztem fel leányom régvolt kiskorának gyermekorvosnőjét, aki így összegezte beszélgetésünket: – Rendes, jó anya maga, de, sajnos, van egy dolog, amit nem taníthat meg lányának, mert magát sem tanították meg rá, ez a játék.
Azóta már sokszor felötlött bennem ez a mondat, s annak fájó igazsága. Az, hogy milyen bénító, szinte szenvedést okozó az a fásultságszerű állapot, ami mindig elfog, ha önfeledten, gáttalanul, jóízűen lehetne vagy “kellene” játszani, a szó szoros és átvitt értelmében. Nem tartom magam kihűlt, “kérges szívű” embernek, talán ezért is érzem, élem meg ilyen nehezen ennek a készségnek a hiányát. Felfokozott erővel és érzelmekkel kötődtem a saját, akkor még kicsi gyermekemhez, és sokat foglalkoztam vele, de úgy éreztem, főleg azért mondogatom a mondókákat, versikéket, gyermek-és népdalokat a kicsinek, hogy jómagam el ne aludjak közben. Hiszen pár hetes kora után dolgoznom kellett, éjszakánként, így örökké álmos voltam. Ezeket a dalocskákat mintegy önkéntelenül hallgattam el édesanyámtól, nagyanyámtól, ahogy testvéreimnek dúdolgatták őket. Évtizedek múlva, akaratlanul, számomra is meglepő módon merültek fel emlékeimből az édes-szép tiszta horvát és magyar dallamok. Ezekben valahogy mindent kifejezhettem, amit szóban nem, csak homályos, néha fájó, torokszorító érzésként, máskor picit felszikrázó, csöndes örömmel is.
A kicsi lány egyre szívesebben hallgatta és újra kérte őket. Közös örömünkké, szép emlékké váltak, meghatározták későbbi zenei érdeklődését is. De igazán játszani, ahogy Kosztolányi írja, azóta sem tudtam megtanulni. Sokszor visszagondolok gyermekkoromra, s keresem, volt-e valaha olyan időről emlékem, amelyben játszottam volna. Egyetlen hintázásra emlékszem, s egyetlen alkalomra, amikor az édesanyám ruháját, cipőjét felvéve akartam elijeszteni a szomszéd fiút, aki veréssel fenyegetett. Ez is keserves megszégyenülésbe fúlt. Pedig én szentül hittem, hogy majd, ruháját felvéve, a határozott, számomra mindenhatónak hitt édesanyámnak látszom. Ahogy régóta keresgélek gyermekkori emlékeim között, végre megtaláltam az egyetlen, kedves, vidám, fénylő, napsugaras emlékemet.
Az elmondhatatlan szeretet és az egyetlen játékos emlék képeként tér vissza ismét, szívet melengetően. Egyik kishúgom, Erzsike, betegen született, nem tudott beszélni, de mindent megértett, és mindent ki tudott fejezni gesztusaival, mimikájával, varázslatos bájával, megnyerő ragaszkodásával. Ellenállhatatlanul szeretnivaló, “kisnagy” jellem volt. Gyönyörű, hamvas barackra emlékeztető bőre, méz-szőke haja, óriási, csodálatosan kék, beszédes szemei voltak, formás-aranyos, csepp szája és szeretni tudó egyénisége. Csak alig öt évet élt, de egy érett, idős ember bölcsessége volt benne, amely jól megfért üde bájával, nyitott, mindenkihez bizalommal forduló egyéniségével. Mindenkit levett a lábáról. Nem lehetett nem szeretni.
Összes emlékképemen úgy látom őt, hogy zuhog rá a napfény, egyetlen emlékképem sem borús, fénytelen vagy közömbösen szürke, ami Vele kapcsolatos, róla szól. Az alapérzés valamennyi képemen, az erőteljesen meghatározó: a fény, a napsugár. Erzsike volt az egyetlen, akivel játszani tudtam, ha ő felém nyújtotta kis kezét, sose tudtam úgy elmenni mellette, hogy legalább meg ne simogassam. Ő pedig úgy fonta nyakamra kis karjait, hogy az felért egy megdicsőüléssel. Ezek voltak gyermekkorom legnapsugarasabb évei. Vele tudtam játszani! Maradéktalan, önfeledt örömmel, jóízűen, a világról és mindenről megfeledkezve.
Azt hiszem, azóta sem szeretett engem olyan önzetlenül senki, mint ő, akkor. Soha nem volt játék babám, de ő igazi játszótárs volt, és amikor sűrűsödő rosszullétei után egyszer csak nem kelt fel, nem mosolygott rám, döbbenten kérdeztem édesanyámat: miért nem játszik, néz, mosolyog, mozdul Erzsike? Szegény anyám alig tudta kiszakítani a szót: – Erzsike meghalt.
Nem értettem, mit jelent ez. Tovább makacskodtam: – Játszani szeretnék Erzsikével, Édesanyám. Bárhogy magyarázták, nem tudtam megérteni, elhinni, hogy többé nem játszunk együtt. Akkori szokás szerint, a “tiszta szobában” ravatalozták fel Erzsikénket – ahogy neveztük és azóta is emlegetjük. Sírva-zokogva kértem, nem engedjék elvinni az én Napsugaramat, játszótársamat. Szegény anyám, aki akkor már negyedik gyermekét temette, csendesen válaszolt: muszáj elvinni Erzsikét, mert a “Hivatal” megbüntethet érte, ha itt marad. Nem értettem, hogy lehet a hivatal ilyen kegyetlen. Azt sem, hogy engedhette meg a Jóisten ennek a kicsi lénynek a halálát. Kérleltem Édesanyámat, ha már nem is néz, nem mosolyog és nem tud játszani, legalább hadd nézhessem őt, hagyják itt nekem, látni, gyönyörködni benne. Úgy éreztem, a szívem szakad meg, ha nem láthatom többé.
Azt hiszem, azóta nem tudok játszani. Kisgyermekként akkor lettem kegyetlen, embertelen áron felnőtt. Keserűen, koraéretten lázadozva a világ, a sors ellen, amelyik elvette tőlem egyetlen, páratlan kis játszótársamat, Napsugaramat, Erzsikét.