március 15.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hősei előtt tisztelgő műsort a Dobó István Vármúzeum kezdeményezésére és szervezésében készítették Egerben. (tovább…)

Térzenével és koszorúzással tisztelegtek az egriek a Petőfi szobornál az 1848-as forradalom és szabadságharc hősei előtt. Az ünnepélyes és huszáros hangulatról az Egri Obsitos Fúvószenekar gondoskodott, és beszédet mondott Klauzmann Nóra, a szónoki beszédírói pályázat győztese, az Andrássy György Katolikus Közgazdasági Szakgimnázium és Gimnázium diákja. Tekintsd meg fotógalériánkat az eseményről: " template="/home/egrisztori/public_html/wp-content/plugins/nextgen-gallery/products/photocrati_nextgen/modules/ngglegacy/view/gallery-caption.php" order_by="sortorder" order_direction="ASC" returns="included" maximum_entity_count="500"]         

A huszonéves „srác”  nemcsak kirobbantotta társaival a pesti forradalmat, és mindössze öt év leforgása alatt egyetemes érvényű költő-óriássá vált, de hősi halálával mindenkinél nagyobb “hazafiságot” mutatott. Pedig még mire vihette volna, ha “élete végéig él” és nem hal meg „korábban”… Sanyi rulez the world!!! – írhatnám ki ma lelkesülten a Facebookon, de nemcsak azért, mert Petőfi Sándor 1848 márczius tizenötödikén Kossuthéknak asszisztálva alaposan feltüzelte, megmozgatta társaival a tömeget „Talpra magyarjával” (teljesen mindegy, hogy valóban elszavalta-e a Nemzeti Múzeum lépcsőin), nyomdát foglalt, 12 pontot printelt, valamint  kiszabadította Táncsics Mihályt. Ó nem, ez a lánglelkű zseni, jóval többet tett annál. „Alulról jött” Sándorunk, kinek műveit a történelemben először,  a közvélemény, végeredményben tényleg a magyar nemzet adta ki s vállalta magáénak (copyright by Nemeskürty István), mindössze 5 év leforgása alatt (1844-től 1849-ig) „nyikhaj” huszonévesként olyan gazdag  irodalmi és példaértékű történelmi pályát kanyarított, hogy a nagyvilágon e kívül nincs rá példa. Nem beszélve arról, hogy dicső „nyugatosaink” (Ady, Kosztolányi,  József Attila satöbbi) elképzelhetetlenek nélküle. Nagyságát méltatja  az is, hogy még a „legnagyobb magyar” (naná, hogy Széchenyi Istvánról van szó) szintén az ő verseit olvasgatta döblingi magányában. A volt színész, katona, diák, műfordító, aki Egerben is megfordult és még verset is írt rólunk,  ösztönös zseniként tapintott rá a