Napsugaram (novella)
Ahogy korosodom, egyre többet gondolok elhunyt családtagjaimra, de a legkülönlegesebb emlékeim egyik kishúgomról, Erzsikéről vannak. Számomra azóta is mézízű, "mézszínű" ez a név, ahogy a napsugár, a napfény is. Mindez azért jutott eszembe, mert olvastam orvosom nagyszerű tanulmányát a játékról, mint az emberi élet fontos részéről. Beszélgettünk vele minderről, s közben szomorúan idéztem fel leányom régvolt kiskorának gyermekorvosnőjét, aki így összegezte beszélgetésünket: - Rendes, jó anya maga, de, sajnos, van egy dolog, amit nem taníthat meg lányának, mert magát sem tanították meg rá, ez a játék. Azóta már sokszor felötlött bennem ez a mondat, s annak fájó igazsága. Az, hogy milyen bénító, szinte szenvedést okozó az a fásultságszerű állapot, ami mindig elfog, ha önfeledten, gáttalanul, jóízűen lehetne vagy "kellene" játszani, a szó szoros és átvitt értelmében. Nem tartom magam kihűlt, "kérges szívű" embernek, talán ezért is érzem, élem meg ilyen nehezen ennek a készségnek a hiányát. Felfokozott erővel és érzelmekkel kötődtem a saját, akkor még kicsi gyermekemhez, és sokat foglalkoztam vele, de úgy éreztem, főleg azért mondogatom a mondókákat, versikéket, gyermek-és népdalokat a kicsinek, hogy jómagam el ne aludjak közben. Hiszen pár hetes kora után dolgoznom kellett, éjszakánként, így örökké álmos voltam. Ezeket a dalocskákat mintegy önkéntelenül hallgattam el édesanyámtól, nagyanyámtól,